LÉLEK ÉS TUDOMÁNY

 

    Lélek... annyian tárgyaltak róla a  vallás, pszichológia és filozófia történelme folyamán, hogy azt felleltározni majdnem lehetetlen.

     Életelv vagy princípium, a test éltető formája, a testnek emberi létet ad-- mondja a vallás. 

     Az ember testből és lélekből áll-- így hangzik mindennapi empirikus megismerésünk eredménye.

 

     A test- lélek viszonyának problémája az ún. elmefilozófia kutatási területe. E probléma végighúzódik a filozófia történetén, adva lévén az a tény is, hogy az elmefilozófia képviselői más filozófiai irányzatokban is jeleskedtek: egzisztencializmus, pozitivizmus stb., és sokan közülük pszichiáter- orvosként is működtek. Nem született meg a lélek kimondott meghatározása, de annyit leszögezhetünk, hogy az agytól kezdődően (René Descartes), egészen a mentális állapotok testhez köthetetlenségének elméletén át (dualizmus), az egyetlen alapvető szubsztancia (monász) létének tanát sem hagyva figyelmen kívül, rengeteg lélek meghatározás próbálkozással találkozunk. 

     A behavioristák (viselkedéskutatók) is megpróbálkoztak vele: a mentális jelenségekről szóló beszédet bonyolult viselkedésmintákról szóló beszédként elemzik. Létezik azonosságelmélet (a mentális állapotok azonosak az agy állapotaival, azaz fizikai állapotokkal azonosíthatóak), funkcionalizmus (mentális állapotunk meghatározója az, hogy milyen funkciót vagy szerepet tölt be mentális életünkben), anomáliás monizmus (habár a mentális események fizikálisak, nem létezik szigorú törvény, mely összekapcsolja a fizikai és mentális világot-- Donald Davidson), és a sort folytathatnák még.

    

      Már az ókori görög filozófusok is foglalkoztak e problémával, s e fejtegetésből nem maradtak ki az iskola alapítók sem: Platón, Arisztotelész. Ami fontos, hogy nem értettek egyet a probléma megoldásában, és mindkettő más- más nézetet vall.

      E téma tárgyához tartozó kérdések megválaszolásához szükséges anyag összegyűjtésében köszönettel tartozom kollégáimnak, kik jelentős segítséget nyújtottak, és kérésemre rögtön válaszoltak.

      

       Platón dualistaként ismert, a testet és a lelket két egymástól elkülönült dolognak (!) tartotta. A püthagorászi filozófiából ihletődött, ahonnan átvette a halhatatlan, a testnél magasabb rangú lélek képzetét. Tételét érvekkel is alátámasztotta (Platón Phaidón című dialógusa alapján):

- a lélek egynemű (homogén) szubsztancia, mely nem változékony (ebben az ideákhoz hasonlít),

- a lélek képes megismerni a tiszta ideákat (így nem csak hasonlítanak, hanem eredetük is hasonlít),

- a lélek önmagától mozog,

- mivel a lélek jellemzője az elevenség, így a halált sohasem képes befogadni (ez dialektikus következtetés).

     "Az istenihez, a halhatatlanhoz, az észhez, az Egyhez, a megsemmisíthetetlenhez... a leghasonlóbb a lélek." (Platón: Phaidón)

     Platón szerint, mivel a lélek halhatatlan, valahol léteznie kellett emberi testbe történő költözése előtt, és természetesen, ide fog visszatérni a test halála után. Ezen érvelés alapján (kiegészítve a lélekfogat elmélettel) születik meg a platóni lélekvándorlás elmélet, mely részleteivel másik fejezetben foglalkozom.

     A lélek az ideák birodalmában létezett, az emberi élet során pedig, mint valami betegség, testbe (szóma) van zárva, mely végső soron a lélek sírja (széma). Szemléletesen ezt egyenlőség formájában fejezi ki a fent idézett dialógusában: "szóma= széma", melyet valahogy így értelmezhetünk: "a test, szóma, egyenlő a lélek sírjával, a szémával". Platón szerint a földi élet célja nem lehet más, mint a lélek eredeti állapotába történő visszatérés.

      Az ideák világában központi helyet a legfőbb jó foglalja el. Ez biztosítja a dolgok megismerhetőségét és létezését, azaz a megismerhető dolgoknak az igazságot (lét), a megismerőnek pedig, a megismerés képességét. A lélek vágyik a felemelkedésre az ideákhoz (anamnézis), de ennek feltétele a testtől való megtisztulás (katharzisz). Ennek megfelelően az emberi boldogságot (amire való vágy az emberi természet alapösztöne) a felemelkedésért tett erőfeszítések jelentik. E törekvéseket pedig a kardinális erények alapozzák meg.

       Az ideában való részesedéssel vezeti ki a létezés valóságát egyrészt a herakleitoszi állandó változás aporiájából (ez Kratülosz útján jutott el hozzá), valamint az eleaiak (Parmenidész) lét-nem-lét aporiájából (a létező nem jöhet létre, mert létezik, a nem-létező, mert nem létezik - ez Hermogenész útján jutott el Platónhoz).

       A jó ideája nem az ideák hierarchiájának legfelsőbb foka, hanem a kapocs (zügon, "iga, járom"), amely a megismerést lehetővé teszi azáltal, hogy megvan a megismerő alanyban és a megismert tárgyban. Ebben áll kiváltságos helyzete. Az ideák és érzékvilág viszonyáról szól a barlanghasonlat (Politeia 514a-518c). [Magyar Katolikus Lexikon nyomán]

        MEGJEGYZÉSEK:

(1) Az idea (gör. eidosz, ouszia) vagy forma (gör. morphé) vagy őselv (gör. arkhé) szó jelentése Platónnál: eszme, ősminta, őselv, őskép, ok, cél, lényeg, lét, létező, viszonyítási alap stb. Tudunk az ideákról. Példák: ha két dolog jóságát összehasonlítjuk, önkéntelenül is a feltétlen jóhoz (a jó ideájához) mérjük őket; a világon nincs két egyenlő hosszú fadarab, mégis tudunk az abszolút egyenlőségről (az egyenlőség ideájáról; vö. Phaidón 73-75); az általunk rajzolt érintők nem egyetlen pontban érintik a kört, mégis tudunk az eszményi érintőről (az érintő eszményéről és eszméjéről) stb. (Turay, Alfréd nyomán)

(2) Amikor az elmefilozófiában dualizmusról beszélünk, nem kevesebbről beszélünk, mint arról, hogy van-e az embernek, a testtől különálló lelke, vagy nincs. A vallások is sok tekintetben érintik ezt a témakört. A dualizmus, kettősséget jelent, és az elmefilozófiában kétféle dualizmusról eshet szó:

a.Szubsztancia-dualizmusról

és

b. Tulajdonság-dualizmusról

                                       (Dr. Bánki Dezső nyomán)

(3) Hasonló csak hasonló által ismerhető meg.

A hasonlóságról (analógiáról) a következőket tekintjük tudottaknak:

Analógia (görög eredetű kifejezés): különböző fogalmak tartalmi hasonlósága. Ennek alapján beszélhetünk analóg állíthatóságról, amely közbülső helyet foglal el az azonos értelmű (univoc) és különböző értelmű (aequivoc) állíthatósági mód között. Analógia esetén az egyetemes fogalom csak részben, a hasonlóság alapján állítható a körébe tartozó alárendelt fogalmakról. Az analóg fogalmak abban egyeznek meg az egyértelműekkel, hogy több egyedről állíthatóak, a többértelműséget kifejező fogalmakkal pedig abban, hogy jelentésük tartalmilag más és más. Viszont eltérnek az egyértelmű fogalmaktól, mert az analóg fogalmakat nem azonos értelemben állítjuk az alárendelt fogalmakról, és különböznek az aeqivoc fogalmaktól is, hiszen az analóg fogalmak közt mégis van tartalmi összefüggés. Az analóg fogalmakat aszerint oszthatjuk föl, hogy a közös jel (szó) mögött lévő fogalmi tartalom milyen hasonlóság alapján terjeszthető ki az alárendelt egyedekre.

Az analóg állíthatóság fajtái:

1. Metafora: a hasonlatnak az a formája, ahol ugyanaz a szó jelöl különböző dolgokat, amelyeket külsődleges hasonlóság köt egybe (pl. perzselő tekintet- összevont hasonlat irodalmilag). 

2. Analogia attributionis (tulajdonítási analógia): oksági összefüggésen alapuló hasonlóság. A fő analóg fogalomban (princeps analogatum) lényege szerint megvan valamilyen tulajdonság, ezt kiterjesztjük a többi „alattvalóra” (analogatumra) is (pl. az egészség, mint az ember tulajdonsága, melyet kiterjesztünk a levegő, az orvosság, az arcszín fogalmára is). 

3. Analogia proportionis (arányossági analógia): a legsajátosabb értelemben vett hasonlóság, ahol az analógia a tartalmi jegyek belső viszonyának részarányos hasonlóságán alapszik, ami azt jelenti, hogy az alárendelt fogalmak mind másképp részesednek ugyanabból a fogalmi tartalomból (pl. a jó fogalma egyaránt állítható színészről, borról, kalapácsról stb, csak más- más összefüggésben, de mindegyik esetben igaz: jó az, ami céljának megfelel).

[Bolberitz Pál: Bevezetés a logikába. Bp., 1981:35 es Magyar Katolikus Lexikon nyomán].

 

     Platón szerint az emberi lélek három részre tagolható: az isteni ész, az érzéki világhoz tartozó nemes bátorság és az ennél alacsonyabbrendű vágyakozás.

 

ELMÉLKEDÉS

 

 Németh Klára: Tűzzománc 07

Ismertető:  Művészeti tanulmányait a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában kezdte, majd a Pécsi Tanárképző Főiskola földrajz-rajz szakán szerezte diplomájat.

A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete Festő Szakosztályának tagja.

Tűzzománccal 1981 óta foglalkozik.

Egyéni és csoportos kiállításokon szerepeltek munkái- Magyarországon, Ausztriában és Olaszországban.

     "Németh Klára nyúlánk clownjai vertikálisan vagy átlósan uralják az ábrázolásokat. Övék a tér. Semmi el nem vonja róluk a figyelmet. Kecses, légies, szinte mindig szép emberek. Mégis, abban a tágasságban és ürességben, melyben egyedül (értsd akár: párként) vannak jelen, nem lelik a helyüket. Szépségük az árvaság szépsége. Kívül nincs is mit nézniük. Németh Klára majdhogynem összes bohóca, clownja: mindegyik pepita ruhás férfi és nő, valamennyi Pepito és Pepita lehunyja a szemét. Csukott szemük: mint beforradt, szép vonalú seb. A nem- nézés villámzára. Pontosabban: e képek hősei befelé néznek. Lelki tájaikon mi húzódik?- csak ők tudják. A művek pedig azt sugalmazzák a befelé- tekintés komolyságával, már- már derűjével, hogy e tekintet, önnéző vizsgálat nélkül nem is érdemes élni." (Tarján Tamás: Buborék Németh Klára képeiről)   

     A bohóc(ok) a valós életben egyesíti(k) a lélek mindhárom tulajdonságát, hiszen átlagból kiemelkedő ésszel rendelkeznek (elképzelik majd megvalósítják a cirkuszi porondon a számukat- előrevetítve a közönség valószínű reakcióit is), bátorságuk sem minden napi (bemutatnak egy álmot, néha fittyet hánynak a leselkedő veszedelmekre- mindent viccesen próbálnak elfogadtatni), és sikerre vágyakoznak (melyet néha megvalósítanak, néha nem). Ez a vágy a sok fennkölt között, nem is tűnik olyan alacsonyrendűnek...

    A lélek e hármas felosztását Platón a lófogat képéhez hasonlította: az ész a kocsihajtónak, a bátorság az engedelmes lónak, a vágyakozás pedig, az önfejű lónak felel meg.

         A filozófus mindhárom lélekrészhez egy- egy erényt rendelt hozzá: az ész erénye a bölcsesség, a tetterőé a bátorság és a vágyakozásé pedig a mértékletesség. A lélek három fokának megfelelő erények fölé Platón egy negyediket rendelt: az igazságosság (dikaioszüné, görögül) erényét. Ez utóbbi akkor uralkodik, ha mindhárom lélekrész kellő mértékben teljesíti az őt megillető feladatot. E négy platóni erényt kardinális (sarkalatos, sarokpánt) erényeknek szokás nevezni.

       A fent említett feladatokat pedig a következőképpen osztotta fel az emberi lélekben: az ész feladata értelmessé, bölccsé válni, a tetterőé az észnek energikusan engedelmeskedni, a vágyakozásnak pedig meg kell hajolni az ész bölcsessége előtt. (Platón, Állam, IX. könyv)

       A léleknek három képessége is ismeretes (három "lélekrész") Platón szerint:

• ész (logisztikon)
• harag (thümoeidesz)
• érzéki vágy (pithümétikon) 

        A lélek halhatatlansága egyrészt az idea- és ismeretelmélet által megkövetelt visszaemlékezésből és preegzisztenciából származik: ha létezhetett születésünk előtt a testtől függetlenül, létezhet a halál után is (a püthagoreusok gondolatát a lélek preegzisztenciájáról és halhatatlanságáról Szpeuszüpposz közvetítette Platónnak); másrészt a lélek egységességéből következik (miután nem elemekből áll, nem eshet szét). [Magyar Katolikus Lexikon nyomán]

Oldal: Lélek és tudomány
LÉLEK ÉS TUDOMÁNY - © 2008 - 2024 - lelek-tudomany.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat